Koncertnapló

Nincsen sok kedvem írni. A lényeg, hogy ott voltam ezen is. A koncertek elmentek, a Nadir sajnos nagyon rosszul szólt kifelé, a 'zetornak meg már nagyon nem kéne feldolgozásokat játszani szerintem, de ők tudják. 

Sajnos időhiány miatt nem tudok komolyabban megemlékezni a decemberi koncertekről, de valahogy meg kell, különben elfelejtem őket.

2011.12.07 - Orphaned Land, Myrath (Club 202)

Tavaly ígéretet tettem, hogy, ha lesznek legközelebb is, akkor megnéznem őket. Hát ez az alkalom most jött el. Viszont most megígérem, hogy legközelebb már nem nézem meg őket, sőt. :) 

Mire odaértem már ment a tunéziai Myrath. Vicces volt igazából. Zenéjük ízléstelenek tűnt, de egyszerűen annyit mosolyogtak és röhögtek a színpadon, hogy a jó kedv a közönségre is átterjedt. Én is mosolyogva néztem őket, úgyhogy nem tudom őket szidni. De, hogy itthon nem hallgatom meg őket az biztos.

Az Orphaned Land 9-kor kezdett. Először is, nagyon-nagyon jól szóltak. Szerintem még sosem hallottam ennyire jól szólni senkit a Wigwam (bocsánat, Club 202-ben). Kevesen sem voltak, a színpad előtti platz szépen megtelt. Tehát a körülmények adottak voltak. Majdnem 90 perces volt a koncert és egy csomó olyan dalt játszottak, amit nem kellett volna, ugyanis leültették a hangulatot. Oké, hogy a zenekar az újabb, progresszívebb lemezeit erőlteti, de egy csomó új témánál izgalmasabb a legszarabb nóta a bemutatkozó lemezükön, amit látványosan hanyagolnak. Mit nem adnék, ha nem csak az Ornaments Of Gold végét játszanák el arról a lemezről, ha nem mondjuk a Sahara's Storm-ot is. Egyszerűen egy csomó új dal a lemezen is unalmas, de élőben sem tesznek hozzá semmit. Hiába mosolyog a gitáros, ha üres a zene. Ez eddig azért nem tűnt fel a koncertjeiken, mert maximum 50 perces bulijaikat láttam eddig, ott meg nem volt idejük olyan dalokat játszani, mint az In Thy Never Ending Way vagy a the Path. Viszont, legalább volt a Neverending Way az El Nora Alila-ról, és a bemutatkózó demóról a Beloved's Cry, amik kompenzálták az unalmas dalokat valamennyire (az igazsághoz hozzá tartozik, hogy azért egyik sem koncert nóta :)). Én a végére már untam kicsit a koncertet. Pedig még kivetítő is volt, ahol keleties témájú montázsok mentek, meg mindenféle szimbólumok forogtak és hát a színpadi jelenlétre sem lehet panasz. De az igazság és a tanulság számomra az, hogy ilyen mennyiségben sok nekem az Orphaned Land, úgyhogy köszi szépen, de ez volt az utolsó.

Hát ez. Viszont, amiatt, hogy vége lett a koncertnek fél 11-re hatalmas pacsi jár a szervezőknek és a zenekarnak is.

2011.12.08 - Premonition 13, Magma Rise (Dürer Kert)

Huh, baromi sok munkám volt, de csak sikerült lejutni a Dürerbe! (Az érem másik oldala, hogy utána még hajnalig dolgoztam.) A Sunday Fury nem érdekelt, azért egy számot megnéztünk. Ellenben a Magma Rise-szal, ami jó volt. Na ők az a zenekar, amelyik lemezen egyáltalán nem tetszik, koncerten viszont mindig bejön. Pláne, ha jó hangzást sikerül kifogni, így volt ez most is. Nagyon jól szóltak a koncert is jó volt. Sokan is nézték őket és énekelték a dalokat.

Aztán jött a Premonition 13. Őket, ugye pont egy héttel korábban láttam Londonban, így nagyon meglepett, hogy csak hárman voltak. Jim Karrow valamilyen "dráma" miatt ott hagyta társait pár napja és bizony hiányzott. Sokszor volt meztelen a zene, amikor hallhatóan hiányzott valami, Karow kórusairól és az általa énekelt dalokról nem is beszélve. Cserébe viszont Wino sokkal jobban énekelt, sőt szerintem most énekelt a legjobban az általam látott koncertjei közül. Sokat is beszélt, kár, hogy nem nagyon lehetett érteni. A megszólalás ott, ahol én álltam nagyon jó volt, szépen szólt minden hangszer. Szinte teltház volt, ami nem is csoda, hiszen ingyenes volt a koncert (bár, hogy ezeknek az embereknek a 70%-a otthon maradt volna, ha egy ezresbe is kerül a buli az biztos). A zenekar kb. 7-8 számos szettje után a Crosshearted-ből kialakuló jammel búcsúzott.

Sejteni lehetett, hogy visszatapsolás után valami mást kell előkapjanak a kalapból, mert nem volt több számuk. Így is lett, Wino feljött egy magában a színpadra egy elektroakusztikus gitárral és olyan "minikoncertet" adott, ami rögtön jobb volt, mint aznap este bármi együttvéve. Sajnos, a dalokat nem ismertem, de utóbb kiderítettem, hogy az Adrift című szóló akusztikus lemezéről játszott (ami azóta már úton van ide hozzám ;). Nagyon jó érzés lengte körbe a számokat és nagyon jól énekelt Wino. Ha kicsit fellengzősen akarnék fogalmazni, itt látszott meg igazán, mekkora zseni a fickó, hiszen kiállt egyetlen akusztikus gitárral és olyan hangulatot varázsolt, amire más esetben zenekarok nem képesek, nem hogy az egyes tagok. Az elmúlt pár évben sok ilyen akusztikus gitáros esten ott voltam (pl. Scott Kelly, stb), de ez sokkal jobb volt mindnél. Nagy kár, hogy csak 20 percet játszott, elhallgattam volna még 1-2 órán át. Remélem előbb-utóbb szólóban is láthatom valami füstös klubban!

2011.12.10 - Karma To Burn, Fiktív (Kékyuk)

Hölgyeim és uraim! Ez volt az év koncertje. Sokat gondolkodtam azon, hogy ez vagy februári Kylesa, de ez egyszerűen annyira leírhatatlanul jó volt, hogy inkább ez. Úgy mentem oda, ha legalább olyan jó lesz, mint a nyári, akkor már megéri, de így utólag, nekem ez jobban is tetszett.

A Fiktív tökéletesen levette a Kyuss-t úgyhogy tökéletesen hidegen hagyott, elég volt távolról hallgatni őket. 

A nyári koncert hatására itt is megcéloztuk az első sort, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, hiszen az első pár sorban volt a legjobb hangulat. Itt táncoltak és bólogattak az emberek a leginkább. A K2B a példa arra, hogy bármilyen különleges látvány elem nélkül lehet tökéletes koncertet adni. Nem volt semmi különös, kijött három zenész, akik eljátszották a kedvenc dalaikat és közben akkora hangulatot csináltak, amilyenre nagyon kevesen képesek. Persze a jó hangulathoz a közönség is hozzájárult, folyamatosan mozogtak az emberek, dúdolták a riffeket, stb. De nem volt durvaság vagy ilyesmi. Áh, leírhatatlan és megfoghatatlan volt a koncertélménye, aurája (tényleg tapasztalni kell, legalább egyszer). Nem is próbálom leírni. Az biztos, hogy a 80 perces játék idő nekem 8-nak tűnt. Ahogy az is, hogy idén ezen a koncerten éreztem magam a legjobban, ennyi.

Ezt a képet a Will Meccum (gitáros) előtt heverő setlistről lőttem. Mivel nagyon szarul sikerült, ezért egy kicsit retusáltam rajta :) Így már felismerhetetlen, csak a lényeg látszik! 

2011.12.13 - Cynic, Chimp Spanner (Club 202)

Na, erről készül a legfrissebb írás, hiszen 10 perce értem haza!

A Chimp Spanner szimplán jó volt. Instrumentális, néhol poliritmikus, néhol pedig progresszív zenéjük tökéletesen lekötötte a figyelmem majd 40-50 percen keresztül. Egyrészt vicces volt a színpadkép a két kifeszített logóval, másrészt a vetítés is teljesen illet a zenéhez (vagy a zenekari csimpánzos logó mozgott a zene ritmusára vagy pedig a Tetris játékot megidéző négyzetek mozogtak a háttérben). Tetszett.

A Cynic pedig szép volt. Kb. ez a szó írja le a legjobban. Teljesen csupasz színpadon játszottak, minden hangszer vonalból (illetve effektből) ment a keverőbe. Volt zenére mozgó háttér (pont olyan, mint a médialejátszók zenei vizualizációja), ami illet is a zenéhez. Játszottak minden lemezükről, az új kislemezt egy-az-egyben végigjátszották, a Focus-ról (sajnos) csak három nóta volt. Egész sokan voltak, többen, mint amire számítottam. Paul Masvidal egyébként kijelentette, hogy jobban szereti Budát, mint Pestet, már csak Buddha miatt is (bár Ő lehet, hogy nem erre a Buddhára gondolt). Viszont sokkal szimpatikusabb volt most, mint múltkor a Kultiplexben, akkor elég statikusan zenélt Paul, most viszont láthatóan élvezte a muzsikát. Egyébként sem láttam még egy lábon ugrálást koncerten. :)

És még egy dolog, ez a két koncert is nagyon jól szólt. Lehet lecserélték a cuccot a Club 202-ben?

Ha minden igaz idén már csak a remek nevű Let the zetor-troll partira megyek 30-án. De írok majd valami összefoglaló jellegű dolgot az évről, elvégre rekord mennyiségű koncerten voltam. Ja és addig is itt az év híre (a Nasum koncertek mellett):

SLEEP ARE CURRENTLY PLANNING A TOUR OF THE EUROPEAN CONTINENT FOR MAY 2012. 

Kezdem ott, hogy a Cathedral mánia nálam a Guessing Game-mel kezdődött. Korábban nem éreztem késztetést arra, hogy jobban beleássak a zenekar diszkográfiájaba, de az a lemez akkora hatással volt ram, hogy egyből elkezdtem aktívan Cathedralt hallgatni, végül addig jutottunk, hogy az elmúlt évben a Cathedral az egyik kedvenc zenekarommá vált (főleg az Ethereal Mirror es a Carnival Bizarre lemezek nőttek a szívemhez). Így nagyon szomorú voltam amikor kiderült, hogy a zenekar feloszlik, mert sosem láttam őket élőben, pedig voltak párszor Magyarországon. Aztán úgy döntöttem, hogy ennél jobb ürügy nem is kell nekem a londoni úthoz, amit egyébként már évek óta terveztem. 

Ahogy közeledett a koncert napja úgy álltam rá a Cathedral-ra, végül a koncert előtti hetekben 7/24-ben az szólt, eleinte azért, mert még volt egy-két lemezük (Endtyme és a Caravan Beyond Redemptiom) amit nem ismertem eléggé, de a végén már megszállottan hallgattam oket, mert annyira jó zene ez, sot miközben ezeket a sorokat írom is a Witchfinder General szól. Ezzel párhuzamosan a koncertre is egyre jobban kíváncsi voltam. Vajon mit játszanak? Mennyire jön át koncerten a lemezek hangulata? Játszanak-e minden lemezrol? Lesznek-e érdekesebb dalok vagy csak a kötelező slágerek? Azt tudni lehetett elore, hogy viszonylag hosszú buli lesz, a stage plan mar hetekkel a koncert előtt fent volt, az minimum 105 perces koncertet ígért. Így attól is féltem, hogy esetleg unalomba fullad az előadás. Vagy, hogy a búcsúzás és a tény, hogy ez az utolsó koncert esetleg rányomja a bélyeget a bulira. Szerencsére egyik félelmem  se igazoldott be, ugyanakkor kicsit mégis furcsa volt ez az egész, pont, mint a Dave Patchett figurák a Cathedral boritókon.

A Hmv forum Camdenben, London kvázi szórakozó-negyedében van, nagyon sok klub tálalható meg itt koncentráltan, pár kilométeres körzeten belül, a csütörtöki Premonition 13 is itt volt pl. Ennek az, az előnye, hogy az éjszakai közlekedés remekül meg van oldva, annyi éjszakai megy ki innen, ahány összesen van Budapesten, na meg persze a metró is 1-ig jár rendszeresen, legfeljebb 10 percenként. Mire odaértem, már hatalmas sor várakozott a bejárat előtt, természetesen szalagkorláttal szépen elvezetve. A kb. 300 embert olyan sebességgel engedtek be, mintha 30 lett volna, 10 perc alatt bent is voltam. Az első meglepetés a kapuban ért, ugyanis bent mar hatalmas tömeg hallgatta a Gentlemans Pistolst. Maga a HMV forum egy színház jellegű hely, hatalmas székezett erkéllyel, de a földszinten nem voltak székek, cserébe lépcsozetesen süllyedt a színpad előtti tér, így mindenki látott mindent. A mindenki durván 1200-1500 embert jelent, az erkélyen nem tudom hányan voltak, de 400-500-an biztosan. Szerintem a Cathedral az utóbbi x+1 évben nem játszott ekkora helyen önnálló koncerten, de lehet, hogy sosem.

Érkezésem után meg hátizsákkal gyorsan a merch pultra vetettem magam, hogy magaméva tegyem a búcsúpólót és a koncertplakátját. Na, itt nem volt sorbanállás, hanem, mint az állatok úgy viselkedtek  az emberek, oké mindenből csak limitált db készült, de azért akkor sem kellett volna nyomni egymást. Mindegy, úgyis sikerült mindenből szerezni, ráadásul egyetlen cuccot leszámítva mindenből maradt a koncert végére is. A relikviákkal felszerelkezve mentem a ruhatárhoz leadni a táskámat. Minden leadott dolog vonalkódot kapott és nem bilétat adtak, hanem a vonalkód másik felét. Mikor kivettem a cuccom először a rendszerből törölték es csak utána adták oda. 

Közben vége lett a Gentlemans Pistolsnak és kezdett a Comus helyett beugró Cressida. Ez egy angol prog rock zenekar, amelyik 68-70-ig létezett (és kb. onnan lehet ismerni, hogy az Opeth-es Mikael minden második interjúban rájuk hivatkozik a Camel mellett). Idén december másodikán (egy nappal a Cathedral előtt!) adtak egy koncertet a régi idők emlékére, elvileg az lett volna az utolsó koncertjük, de a Cathedral-nak valahogy sikerült őket beszervezni ide is. Fogalmam sincs, hogy Dorian ezt hogyan érte el, de hála neki, mert ez banda bizony jó volt. Kicsit ugyan kilógtak, mint kiállásra (legfiatalabb tag is kinézett vagy 70-nek) és mind pedig zenére, de az biztos, hogy a közönség jó része vevő volt a zenéjükre és az is biztos, hogy a zenekar is élvezte, hogy 2000 ember előtt játszhat (mert a saját bulijuk egy negyed ekkora helyen volt!). Ráadásul az is kiderült, hogy a Cathedral prog hatásai honnan jönnek. Nekem is tetszettek, nagyon sajnálom, hogy korábban nem ismertem őket, de így ismeretlenül is élvezhető volt. Szereztek egy rajongót maguknak.

A Grand Magus-ról helyben derült ki számomra, hogy nem az Orange Goblin. Azt korábban is sejtettem, hogy hülye vagyok, de azt nem, hogy ennyire. Valamiért egész nyár óta abban a hitben voltam, hogy az Orange Goblin lesz, és nem a Grand Magus. Nem tudom, hogy sikerült őket fejben összekeverni. De a tény az, hogy hiába énekel JB a Spiritual Beggars-ból (vagyis már ott sem tag, most nézem a Wikin), nagyon nem az én zenémet játssza a Grand Magus és fogalmam sincs, hogy kerültek ide (OK, nyilván személyes szimpátia alapján), mert zeneileg nem illettek a Cathedral elé a heavy metaljukkal. Egy szó, mint száz, én két számot bírtam aztán inkább sör után néztem. Mondanom sem kell, itt is óriási sör választék volt, de anyagi okok miatt most be kellett érnem a legolcsóbb márkával.

A Cathedral kicsit megvárakoztatta a közönséget, 10:05-re volt kiplakátozva a kezdés, abból 10:20 lett, de utolsó koncert lévén ki nem szarta ezt le? Egyszer csak bejöttek és belekezdtek a Vampire Sun-ba (semmi nagy teátrális bevonulás nem volt szerencsére). A közönség pedig egy emberként mozdult be, de mosh vagy ilyesmi nem volt, az emberek megmaradtak a bólogatásnál. Sajnos a hangzás messze volt a tökéletestol. A gitár nagyon furán mélyen búgva szólt és csak nagyon nehezen javult meg. Én még fel sem fogtam, hogy az egyik legjobb Cathedral számot hallottam, mikor belekezdek a Stained Glass Horizon-ba, ami szépen átfolyt a Voodoo Fire-be, na ezek pont nem a kedvenceim (bármennyire is különlegesek és ritka dalok élőben), úgyhogy addig is volt idő megfigyelni a színpadot. Lee Dorian esküszöm megfiatalodott, nyoma sem volt az interjúkban látható kissé megöregedett, megfáradt embernek. Egy az egyben úgy viselkedett és táncolt, mint a kilencvenes évek Cathedral klipjeiben, nagyon beleélte magát a zenébe és eljátszotta a számokat. Emellett a konferálásai is szimpatikusak voltak, nem csak a szimpla „következo nóta következik”, hanem mindegyikhez fuzött valami apró, de frappáns megjegyzést. Gaz Jennings egyszerre négy Marshall-lal nyomta, Ő is nagyon élvezte az egészet, folyamatosan mosolygott. Ellentétben Scott Carlson (Repulsion, valaki?) basszusgitárossal, aki végig nagyon komolyan  viselkedett (Ő egyébként idén csatlakozott az utolsó koncertkörre, igaz már egyszer volt tag 95-ben). Brian Dixon dobost rendesen eltakarta a cucca, így belőle nem sokat láttam, viszont volt egy kopasz billentyus arc is, aki pár számban élőben hozta az orgonás részeket és mellotronon is játszott. Közben már a Midnight Mountain szólt az Ethereal Mirror-ról, amit a North Berwick Witch Trials követett a Garden Of Unearthly Delights-ról. A zenekar mögött egy hatalmas vászonra stroboszkóppal varázsoltak pszichedelikusnak ható montázsokat. A színpad mellett lévőkét kivetítőn pedig 60-as, 70’-es évekbeli horrorfilmekbol mentek jelenetek (olyanokból, mint pl. La noche del terror ciego, La maschera del demonio, The Beyond). Ez nekem ott helyben nem tetszett, de hazaértem és meghallgattam valamelyik korai lemezük és rájöttem, hogy ezeknek a filmeknek a kisugárzása és a bizarr hangulata pont passzol a Cathedral bizarr hangulatához, szóval így utólag azt mondom, hogy jó választás volt. Aztán következett a várva várt pillanat, még pedig, hogy elokapják a Guessing Game-t, sajnos csak egy nótára (Funeral Of Dreams) futotta, de már amiatt is megérte! Ez a dal még bizarrabb és érdekesebb hangulatú volt éloben, mint lemezen: billentyus-énekes részeket begyorsították, ahogyan az azt követő részt is, de a többi maradt a kimért közép tempójú, így még betegebb lett az egész. Az új lemezes dalt a Cosmic Funeral követte a Statik Majik-ról, hát erre pl. egyáltalán nem számítottam. A Carnival Bizarre címadója szépen felrázta a hangulatot, majd Scott belekezdett a jól ismert bőgőtémába és már szólt is az első lemezrol a kötelezo Ebony Tears-t, ami élőben még sokkal súlyosabb, mint lemezen. A koncert leglassabb nótáját nagyon jól ellensúlyozta az Endtyme Melancholy Emperor-ja. Számomra a koncert csúcspontja egyértelműen ezt követően jött, mégpedig az Autumn Twilight-t képében, amire egyáltalán nem számítottam, pedig mekkora nóta ez, pláne élőben (jobb hangzással és főleg jobb énekkel, mint lemezen, ugye). A Corpsecycle-re sem gondoltam előzőleg, pedig tök logikus koncert nóta együtt éneklős refrénnel. Sajnos az Ethereal Mirror Ride-ja egyben a koncert végét is jelentette, pedig még legalább ennyi dalt akartam volna hallani! A színpadról egyáltalán nem az jött le, hogy ez az utolsó koncertjük, a zenészek nem voltak elkenődve, nem látszott rajtuk a szomorúság legapróbb jele sem, a kommunikációból sem jött le ilyesmi, igaz talán egyszer mondta Lee, hogy „This is a very special night.”. Ellentétben a közönséggel, ami egészében kicsit merev volt, mindenki élesen figyelt, mert látni akart mindent, minden pillanatot el akart rakni emlékbe. Így noha mindenki bólogatott, még is valahogy nem a megszokott koncert hangulat uralkodott. Pár perces Cathedral kórus után visszajöttek még pedig a Carnival Bizarre Utopian Blaster-jével.Hát, ehelyett mást képzeltem el, :) de hát a kedvenc lemezemről az egyik legjobb szám ellen végül is nincsen kifogásom . Majd megint levonultak és pár perc múlva visszatértek, naná, hogy az egyik legjobb Cathedral dallal, a Hopkins Witchfinder General-lal. Ez előtt Lee csak annyit mondott, hogy „I will miss you more than you will miss me, becasuse I am Matthew Hopkins the witchfinder general!”. Na, ebben végre magára talált a közönség és elengedte magát (mégis csak most volt erre az utolsó lehetoség), mindenki együtt énekelt, üvöltött Lee-vel. Aztán a dal végén bejött pár inkvizítornak öltözött csuklyás figura, akik megfogták és kivitték az énekest. Így, nem volt semmi búcsúzkodás vagy ilyesmi a koncert végével, ami nekem nagyon tetszik. 

Azt kell, hogy mondjam, hogy mint koncert teljesen jó volt ez, sőt. De a hangulat kicsit furcsa volt, nem volt olyan felszabadult, mint amilyenre számítottam, de mondjuk, mit várjon az ember az utolsó koncerttől. Ilyen és ehhez hasonló dolgok gondolkoztam, miközben vártam, hogy az óriási sor leapadjon a ruhatárnál, ami annak ellenére, hogy több 100-an álltak sorba és csak ketten adogatták ki a cuccokat, meglepő sebességgel fogyott.

Visszatérve, az elején megfogalmazott kérdésekre. Mennyire jön át a lemezek hangulata? Teljes mértékben, sőt Lee mozgása és jelenléte még sokat dob is rajta. Bár nem játszottak egy csomó olyan számot, amire előzőleg számítottam és reménykedtem, hogy hallani fogom, ennek ellenére kerek volt a koncert (a VII Coming lemezt leszámítva mindenről játszottak, még a kislemezekről is). 

Sokan kérdezték, hogy megérte-e. Hát persze, hogy megérte! A koncert is jó volt és a köré szervezett út is. Egy szavam sem lehet erre az egészre! Viszlát az újjáalakuláson!

Eredetileg az utolsó Cathedral koncert miatt mentem Londonba, de ha már így alakult, hogy ott vagyok, akkor más koncertekre is kíváncsi voltam. Az egész komoly választékból a Premonition 13-ra esett a választásom. Bár, ők most csütörtökön Pesten is lesznek, de nagyon sokat nyomott a latba, hogy maga a klub 20 perces sétára volt, és hát ki ne nézné meg Winot a helyi kocsmában?

A Purple Turtle az egyik helyi Rocktogon, azzal a különbséggel, hogy ez már 40 éves és van galéria is, ahonnan jól lehet látni mindent. Jó kis füstös klub, amiben 120 ember már max teltház. Én azt hittem, hogy ennél azért több ember kíváncsi a brit fővárosban a doom földi helytartójára, de legalább kellemesen el lehetett férni. 8 féle sört csapoltak, az üvegeseket nem számoltam. Vicces volt, hogy nekem kezdőként fogalmam sem volt melyikkel indítsak ezért megkérdeztem a mellettem álldogáló srácot, hogy melyiket javasolja, aki a Carlsberg és a Budweiesert ajánlotta, mert, hogy sokkal jobbak, mint a helyi sörök. :-)

Az első banda nevét elfelejtettem, de tucat stoner-t nyomtak, tucat kiállással. Ráadásul szarul is szóltak, baromi aránytalanul, a gitárokból szinte semmit se lehetett hallani. A második banda a jó nevű Trippy Wicked volt. Ők már kicsit egyénibbek voltak a pszichedelikus hatásaikkal, de azért itthon őket se hallgatnám meg, náluk csak egy gitáros volt, emiatt kicsit javult a hangzás, de azért a jótól elég távol állt (amin csodálkoztam, mert azt hittem, hogy Londonban a hangzás is mindig 100%-os).

A mindenhol kiplakátozott időbeosztásnak megfelelően pontosan 9:45-kor színpadra lépett a Premonition 13. Na, náluk a kezdő szám is már lemezminőségben szólt: tökéletesen és arányosan lehetett hallani mindent, egyedül Jim Karow éneke volt egy picit halkabb, de úgyis Wino volt a lényeg e téren, cserébe Jim legitározta Winot. Egy-két számot leszámítva eljátszották a teljes tavalyi albumukat (volt a kedvencem, a Modern Man is), a kislemezüket is teljes egészében végignyomták, majd ráadásként egy 10 perces doom-stoner jammel búcsúztak, ami amilyen hosszú volt, annyira volt zseniális! Nem gondoltam volna korábban, hogy engem is le tud kötni az ilyesmi. Persze lehet, hogy annyira jól csinálták, nem? A dobost meg kell említenem, mert én nagyon szeretem azokat a figurákat, akiken látszik, hogy szeretnek ütni, mosolyognak, látszik rajtuk, hogy élvezik és jól érzik magukat. Na, Matthew Clark-ról lerít, hogy mindene a hangszere, néha elég volt csak őt figyelni. Nagyon jól éreztem magam én is a koncerten, még a meglehetősen unott és halvérű londoni közönség sem vette el a kedvem (akik kb. hasonlóan viselkednek, mint az osztrákok).

Igazából, lehet hogy jobban éreztem magam, mint a Cathedral-on. Ott utolsó koncert lévén kicsit fura volt a hangulat, de arról majd holnap írok! A lényeg, hogy a csütörtöki P13 kötelező lesz!

A Morbid Angel életem egyik meghatározó koncertélményét adta 2004-ben. Ha valaki kérdezi, melyik volt a legjobb death metal koncert, biztos azt választom. Ha death metal koncert lennék, csak olyan akarnék lenni. Azóta el telt majdnem 8 év, a Morbid Angel-be visszatért David Vincent, és idén végre új lemezt is kiadtak. Az Ilud Divinum Insanus kimeríti a csalódás fogalmát, ennek ellenére ez a koncert kötelező volt.

Az előzetes setlist-ek nem sok jóval kecsegtettek, blabla…

…blabla…

Ez egy kibaszott jó koncert volt, amit utólag nagyon sajnálnák, ha nem lettem volna ott. Volt Bil-UrSag, Where The Slime Live, God Of Emptiness, kurva jó volt a számlista! Az év death metal koncertje volt az istenit! De nincs időm most többet írni erről, pedig akarnék.

Jaj, majdnem elfelejtettem erről írni, pedig ez egy ****jó koncert volt!

A februári Darkest Hour-ról sikeresen lemaradtam, úgyhogy itt volt az alkalom a pótlásra, ráadásul a jegyár baráti volt, plusz én kíváncsi voltam az előzenekarokra, sőt Grindesign-os kiállításra is.

Sajnos ez utóbbinak nem nagyon volt kiállítás jellege, a Dürer chill-out részében az egyik falra ki volt rakva ~20 kép Robitól, de aki nem tudja mi ez az szerintem észre sem veszi. A képei egyébként jók, tetszenek!

Az előzenekarokról röviden: Téveszme nem tetszett, Sharon Tate jó volt, ők szóltak a legjobban, a Till We Drop nem az én zenémet játssza az A Southern Oracle rosszul szólt.

A Darkest Hour egy nagyon jó koncertet adott maximális energia bedobással. Most láttam őket harmadjára, de ez volt a legjobb. Tökéletesen szóltak, kizárólag a slágereket (jó dalokat) nyomták és ideális volt a koncert hossza. Mi kellhet még? Igazából csak jó tudok írni erről a koncertről, annyit még, hogy én nem vártam, hogy ennyire jó lesz, általában jó koncerteket adnak, de messze felülmúlta a korábbi teljesítményüket. Az év egyik meglepetése volt.

Ma este Morbid Angel. God Of Emptiness. Ha ezt nem nyomják el megsértődök.

Rammstein a legjobb Aréna zenekar. Pontosan tudják, hogy egy ekkora helyen hogyan kell olyan koncertet adni, hogy annak minden perce lekösse az ember figyelmét. Nem is koncert ez, inkább egy cirkusz egész jó zenei aláfestéssel. Hatásvadász persze, de pont ez a lényege kb. Amikor először láttam őket lenyűgöző volt ez az egész, maga a tény, hogy így is lehet koncertet adni. Kb. hasonló volt, mint amikor először láttam a Dillingert, csak más jellegű. De már másodjára a Dillinger sem volt akkora szám, mint elsőre, mert az újdonság varázsa eltűnt. Pont ez volt a Rammstein koncerttel is azt hiszem.

Pontban nyolckor kezdett a Deathstars. Nekem a múltkori Combichrist sokkal jobban tetszett sokkal jobb hangulatot csináltak és maga koncert is jobb volt. Ez a Deathstars arra volt jó, hogy legyen valaki a főzenekar előtt, de mint koncert egyáltalán nem mozgatott meg és nem is szóltak olyan jól, szívem szerint inkább kint ittam volna a sört.

Német precizitásnak megfelelően 9-kor bevonult a Rammstein. Leírhatnám, hogy ezt pontosan hogyan csinálták, de kedves ruszki barátaink több kamerával, jó minőségben megörökítették Pozsonyban. Monumentális volt, aztán belekezdtek a Sonne című számukba én pedig nem akartam elhinni a hallottakat, ugyanis a megszólalás nem volt a zenekarhoz méltó, távolról sem. A gitárokból szinte semmit se lehetett hallani, a pergő szarul szólt és össze-vissza verődött a hangja és mi a billentyűkből se hallottunk semmit. Különösen fájó volt ez annak a tükrében, hogy az előző koncertjükön tökéletesen szóltak. Így el is érkeztünk az első ellentmondáshoz, bármekkora cirkusz is a Rammstein koncert, a szar hangzás sokat levon az értékéből. Sajnos a megszólalás csak fokozatosan javult, az Ich Will már úgy szólt, ahogy az elejétől fogva kellett volna. (Persze mellettem pár önjelölt hangtechnikus kifejtette, hogy ez baromi jól szól. Lehet, hogy csak én vagyok süket, bár ez nem valószínű.) Jöttek sorba Rammstein schlagerek, mint pl. Amerika, Keine Lust, Asche Zu Asche, Links 234, Feuer Frei, Du Reichts So Gut, Senhsucht, Mutter, Mein Teil, Du Hast, Haifisch, stb. Volt közben lángoló mikrofonállvány, égő gitár, zöld tűz, sok füst- és lángcsóva, gumicsónakozás a közönség tetején, lángszórózás (a Feuer Frei-ban persze), billentyűs megégetése a kondérban (Mein Teil). Nekem kicsit olyan érzésem volt, hogy főleg olyan dalok kerültek elő, amikhez az évek során a legjobban sikerült kitalálni a látvány és a koreográfiát és nem pedig igazi best of volt. (Hogy is lehetne az, amikor nem volt se Benzin, se Rosenrot pl.) Aztán végre következetek a szexista, kis színpados dalok A Haifisch vége alatt Richard Kruspe valahogy átsurrant a kis színpadra és amíg a rámpa leereszkedett, addig a Bück Dich intrójával hergelte a népet, majd a dobos mint egy szexrabszolgákat, láncon négykézlábra parancsolta a zenekar tagokat és átvezette őket a rámpán és kezdetét vette a dal. Ebben Till előkapta a mübránert, amivel jól lelocsolta a színpad közelében lévőket. Kár, hogy nekünk háttal álltak, így az akcióból nem láttunk sokat. Aztán jött a homokos témájú Man Gegen Man. A Pussy előtt visszamentek a nagy színpadra, ebben Till persze felült az óriási faszra és az első pár sor megint kapott egy kis habot. Aztán vége is lett, de persze még visszatapsoltuk őket, én pl. azért, hogy eljátsszák a kedvenc Rammstein dalom a Mein Herz Brennt-et, amit nagyon jó volt hallani élőben végre már. Kár, hogy a folytatás nem volt ilyen zseniális a Wollt ihr das Bett in Flammen sehen? kifejezetten rossz dal, az Ohne Dich-et, meg szimplán utálom és az Engelt sem szeretem, de az lángszórós angyalt jó volt újra látni. Végül az Ich Will-el búcsúztak.

A háttér és a színpad folyamatosan változott eleinte valamilyen szürreális pénisz montázs volt mögöttük, aztán valamilyen sejt fal jellegű dolog (ami vörösen izzott a Feuer Frei-ban és tényleg faszán nézett ki), ezután ilyen gyár belsejét idézték meg mindenféle csövekkel, ilyesmivel. Végül egy hatalmas processzor hűtő (bocs, szakmai ártalom) ereszkedett le mögéjük. De összességében, szerintem a múltkori, tematikusabb színpad jobban nézett ki. De egyébként is jobban tetszett a LIFAD-os koncert, mert akkor sokkal jobban szóltak (elvárható lemezminőségben, végig) és valahogy kompaktabb volt az egész meg talán látványosabb is. Plusz én nekem ez a számlista nagyon nem jött be, egy csomó dalt hiányoltam, egy csomót meg kukáztam volna.

Konklúzió: jól éreztem magam, a koncert lekötötte a figyelmem ebből a szempontból nem volt gond. De hiányérzetem is maradt, aztán hogy ez amiatt van, mert már nem volt akkora meglepetés ez az egész vagy mert tényleg nem volt annyira jó, azt nem tudom.

@Ráadás: van pár szerencsétlen, aki egy-két évente járnak koncertekre (tipikusan az ilyenekre) és nem tudják hogy kell viselkedni egy ilyen szituációban. Az egyik ilyen a spontán élvezkedő, aki pl. elkezd tapsikolni a feje felett, úgy hogy senki se lásson mögötte semmit és, ha valaki szól emiatt, akkor persze neki áll feljebb, mert megvette a jegyet és úgy érzi, hogy neki ehhez joga van. A másik kamerásmobilos szerencsétlen, aki úgy gondolja, hogy a koncert felét kötelessége felvennii a feje fölé emelt szar alsó kategóriás mobiljával (amiből garantáltan szar felvétel születik). Persze tőle sem lehet látni semmit és szintén neki áll feljebb, ha valaki szóvá teszi ezt a tényt. Ezúton is üzenem nektek, hogy menjetek a picsába.

Ó igen. Az Eluveitie kapcsán végre volna lehetőségem kifejteni, hogy mennyire utálom a folk metalt, hogy mennyire ízléstelen, tartalmatlan és nevetséges dolognak tartom (bár a fenti klip alapján ezt mindenki megállapítja) és, hogy szerintem ez a legrosszabb dolog, ami a metallal történt az elmúlt 10 évben. De nem pazarolom erre az időmet, mert most nem vagyok ilyen hangulatban, meg különben is minek. Annyit jegyzek meg, hogy elszomorít, hogy az említett bandára többen voltak kíváncsiak, mint a turné főzenekarára.

A Dark Tranquillity tavaly olyan volt, hogy eldöntöttem, hogy jó pár évig nem leszek rájuk kíváncsi, de aztán úgy alakult, hogy egy jó haverom helyett elmentem erre a koncertre (egyébként a Death Angel kiesése után magamtól biztosan nem mentem volna).Meglepetésemre sokkal jobbak voltak, mint tavaly, sőt. Egyrészt nem játszottak túl sokat, 14 szám volt összesen, ami ebből a zenéből éppen elég, így nem vált unalmassá az előadás. Ráadásul jól válogatták össze a dalokat, tényleg csak a slágereket játszották, plusz egy-két kellemes, de nem egyértelmű dalt (pl. Sun Fired Blanks) a pörgősebb fajtából. Mondjuk már eleve nyerő egy olyan DT koncert, ami a Terminus-szal indul (kár, hogy ennek nem ment le a klipje a kivetítőn :)), néha egészen jól szóltak, néha meg egészen rosszul. Ezt nem tudom hogy hozta össze a hangmérnök srác, de elég vicces volt, hogy egyik számban minden tökéletes volt, aztán meg eltűntek a gitárok, aztán megint minden jó volt. A közönség (bár messze nem volt telt ház) jó volt, megvolt a hangulat, sokan énekeltek, mozogtak. Egy dolog nem tetszett, még pedig a látvány. Én szerintem teljesen felesleges a kivetítő ebben a formában (esküszöm, mintha egy DT képernyővédőt néznél végtelenítve), de ez nem is lenne gond, mert egyszerűen nem nézed. Viszont a robotlámpák nem egyszer az ember szemébe világítottak. Magasabbra lehetett volna őket rakni, vagy valami, mert néha nem lehetett a színpadra nézni. Ja, még egy dolog, az szerintem tény, hogy az új lemezük a We Are The Void az utóbbi 5 DT lemez közül a legrosszabb. Biztos, hogy a többször meghallgattam, de semmire sem emlékszem belőle. Szerencsére nem erőltették, két szám volt csak róla, illetve eljátszottak egy az albumról lemaradt dalt (Zero Distance), amiben az a poén, hogy szerintem önmagában többet ér, mint a lemez. Én teljesen jól éreztem magam, a tavalyi alapján semmi jóra nem számítottam ehhez képest mindent egybevetve ez egy jó koncert volt, amit -így utólag- kár lett volna kihagyni.

Jaj, majdnem elfelejtettem. Voltam ilyenen is. A Scarred By Beauty elég fasza volt! Mivel a bécsi Intronaut miatt buktam a pesti főzenekaros koncertjüket, így kapóra jött, hogy alig pár nappal később a Texas In July is őket hozta vendégként. A lemezükről az a véleményem, hogy megcsinálták azt az albumot, amit az Architects-nek kellett volna a borzalmas Here And Now helyett. Nagyon jóféle technikás, néhol matekosabb metalcore. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ehhez a ilyen színpadi akció is társul, a srácok úgy bemozogták a színpadot, ahogy a Dillinger szokta. Oké, annyira nem voltak vehemensek és nem ugráltak össze-vissza az erősítőkön, de azért lábdobra mászás megvolt és látszott rajtuk, hogy alig múltak 20 évesek. Ha egy picit jobban szólt volna (gitárdallamokból sajnos nem sok hallatszott), akkor simán az év koncertmeglepetése lett volna, de azért így is megérte őket csekkolni. Még pár kör és simán Európa vezető zenekarai között lehetnek.

A Texas In July akkora August Burns Red nyúlás, hogy azért én kérek elnézést. Nem elég, hogy lemezen nem lehet őket megkülönböztetni, de még a hozzáállásuk is hasonló (keresztény metalcore, istenem...). Koncerten igazából semmi extrát nem mutattak, hasonlóan szóltak a SBB-hez, de a breakdown-ok itt vitték a zenét. Szerencsére a sok TIJ rajongó megcsinálta a hangulatot, egész kellemes volt a közönség, egy-két szokásos hülyeséget pl. kenuzást leszámítva. Összességében jó volt ez, de azért többet nem nézem meg őket.

A többi bandáról azért nem emlékszem meg, mert már a nevüket sem tudom...

Az Emmure-ra és a Suicide Silence-re kíváncsi voltam élőben, a többi banda abszolút nem érdekelt. Mondjuk az említett két bandát sem hallgatom valami sűrűn (bár a koncert előtt az SS kicsit többször lement, de a végére már úgy ráuntam, hogy utólag sajnálom), de azt elsőre megállapítottam, hogy ezeket koncerten kell megnézni, mert az ilyen hatásvadász zene ott működik igazán. Igazam is lett, az Emmure simán az egyik legjobb deathcore koncertet adta, amit eddig láttam.

Előzetes belehallgatást követően a Word Alive-ot lőttem be, mint a többi előzenekarnál minimálisan érdekesebb bandát. Sajnos élőben tökéletesen elnyomták a szinti hangját, anélkül viszont csak egy közepes metalcore zenekar volt. Az az öt szám bőven elég volt.

A Deez Nuts-ra még kíváncsi is lettem volna, de nekem csalódás volt élőben, semmi érdekes nem történt színpadon és zene is unalomba fulladt. Inkább elmentem búzasört venni.

A koncert átlag életkora egyébként 17-18 év lehetett szerintem, sok gyerek volt. Hozzászoktam már ehhez a konstans módon kihagyott Black Dahlia Murder koncerteken, hol lesznek ezek 5 év múlva? Mondjuk oké, hol lesz az Suicide Silence 5 év múlva? :)

Az Emmure a kiírt időpontban kezdett és úgy dörrentek meg, hogy „AZT A KURVA”. Tökéletesen szóltak a lemezhez képest, de igazából még annál is jobban. Akkora erő volt a gitárokban, hogy azzal falat lehetett volna bontani, a Meshuggah is megirigyelte volna ezt a hangzást. A közönség egy emberként mozdult be, a pit szinte hangmérnökig ért. A színpad is egyből feléledt, minden zenész ugrált, bólogatott, mászkáltak össze-vissza. Frank Palimerí pedig tökéletesen vezényelte le a show-t, nem magyarázott feleslegesen, nem volt megénekeltetés, tapsoltatás, meg ilyen baromság. Plusz az is kiderült, hogy nem lehet teljesen komolyan venni a zenekart (bár ez már a számaik alapján is megjósolható volt, amelyekben a percenkénti breakdown-ok száma az egészségügyi határérték felett van, bár pont ez a lényege), pl. egyik számot a galaxis összes álcájának ajánlotta frontember. Vagy, amikor a Demons With Ryu-ban élőben is benyomták a „Round One Fight-ot”, elnézve a pitet... :) Pont azt kaptam, amit vártam, se többet, se kevesebbet: egy profi koncertet, amelyen hatalmas energiák szabadultak fel mind a közönség, mind pedig a zenekar részéről. Ezt simán megérte megnézni és lehet, hogy legközelebb is megnézném őket.

Nem úgy a Suicide Silence-t. Én itt is valami hasonlóra számítottam, mint az Emmure esetében, de a közönség is elfáradt és a zenekar sem volt annyira elemében. (Azért ennek a bandának érdekes a kiállása a a zenészek bármelyik death metal zenekarból jöhetettek volna, míg az énekes úgy néz ki, mint egy elég szerencsétlen junkie.) Egyébként Mich Lucker meglehetősen idegbeteg előadás móddal rendelkezik, a hangjáról nem is beszélve, ami még magasabb is volt élőben (konkrétabban fülsértő), a Deftones-tól lopott rámpás megoldás meg mindig jó ötlet. A zenészek meg folyamatosan pörgették a hajuk Cannibal Corpse módra. A koncertjük egyébként szerintem unalmas volt, eleve nem szóltak annyira jól, másrészt kiderült, hogy azért ez a zene egy huzamban 45 percig nagyon sok, ha az ember csak erre figyel. Mondjuk az Emmure után sok esélyük nem volt.

Az 5500 forintos jegyárat számomra nem érte meg ez a buli (lehet kérdezni, hogy akkor miért mentem el? Egyszerű: kíváncsiságból.), de az Emmure koncertet kellemes emlékként őrzöm majd.