Úgy vártam ezt a koncertet, mint a Messiást. A Shrinebuilder megcsinálta tavaly az évlemezét, és esélyes, hogy idénre is megkapja a bemutatkozó albumuk ezt a címet, mert egyszerűen megunhatatlan és zseniális az az album.
Negyed kilencre sikerült beesni, de még volt pár perc a Torn From Earth kezdéséig. Nem tudom, hogy kerültek a srácok a Shrinebuilder elé, de nem feltétlenül tartom jó ötletnek, hogy ők voltak a bemelegítő zenekar, azért mert teljesen más zenében nyomulnak, mint Winoék. Amúgy nagyon jó zenét csinálnak (magyar viszonylatban meg különösen), de ez a Neurosis, Eyehategod-os keserű durvaság szerintem nem illett a Shrinebuilder pszichedelikus doom metalja elé. De lényeg, hogy ezzel nem TFE-éket akarom bántani, mert becsülettel helytálltak, csak szerintem nem illettek ide, két szám után én ki jöttem.
A Shrinebuilder kb. negyed 10 körül kezdhetett. Olyan elementáris erővel szólaltak meg, hogy nálam ez a koncert újradefiniálta a doom metal élő megszólalását. Minden a helyén volt és mindehez elképesztő hangerő párosult. Külön öröm volt, hogy Al Cisneros basszusa is hasonló hangerővel szólt, mint a gitárok, abszolút egyenrangú hangszer volt a többi mellett (és emiatt néha tiszta korai Om hangulata volt egy-két résznek). Amúgy is (a kissé meghízott) Cisneros volt a legszimpatikusabb, rajta láttam a legjobban, hogy élvezi a zenét. Mondjuk, nyilván a többiek is élvezték, csak Al teljesen beleélte magát, eggyé vált a zenével.
A kedvencemmel, vagyis Pyramid Of The Moon-nal kezdtek, majd jöttek sorban a lemez számai: the Architect, Blind For All To See, Science Of Anger. Ezután egy jó 10-15 perces instrumentális dal következett (állítólag Nagas a címe), ami fokozatosan durvult be, ha ilyen lesz a következő lemez, borítékolható az újabb mestermű. A Creedence Clearwater Revival Effigy feldolgozása következett, ezt Dale Crover énekelte és mivel egy nagyon durva doom / sludge szörnyé formálták át a dalt, körülbelül Dale éneke volt az egyetlen, ami segített beazonosítani számot. Az utolsó előtti dal szintén egy új szerzemény volt (ha minden igaz ennek We Let Hell To Come a címe), Scott Kelly énekelte végig, ez a dal a Blid For All To See egy sötétebb tesvérének tűnt. A koncert záró nótája pedig a katarzist elhozó Solar Benediction volt, amit akkora lendülettel és súllyal adtak elő, hogy már ezért az egy dalért megérte elmenni. Nem volt semmi felesleges szövegelés a számok között, még annyi sem, mint amennyi a Neurosis koncerteken szokott ("hi we are Neurosis"), de nem is hiányzott. Csak a végén búcsúztak el, egy "thank you Budapest", jellegű szöveggel.
Al Cisneros-ról volt már szó, úgyhogy a többiekről írnék még egy kicsit. Scott Kelly konkrétan úgy nézett ki, mint valami suttyó texasi autószerelő, akit egy El Paso-i krimóból, a Bud Ice-a mellől rángattak el a koncertre. Eddig sem volt egy egyszerű figura, de így fog nélkül konkrétan félelmetes, pláne ha üvölt (plusz szerintem ilyen alapszabály nála, hogy nincs mosolygás (mondjuk fog nélkül?)). Ehhez kapcsolódik, hogy éppen We Let Hell To Come ment, amikor egy srác úgy gondolta, hogy stagediveolni kéne (pedig egy ilyen koncerten nagyon nem kéne). Fel is ment a színpadra, de Scott Kelly akkorát rúgott a gyerekbe hátulról, hogy az repült vagy egy métert (persze a közönség széjjelvállt...) Scott egy kicsit túl reagálta a dolgot szerintem, mondjuk mentségére legyen mondva, koncert után kezet fogott a sráccal (és talán elnézést kért), de az biztos, hogy ezek után oda nem mennék hozzá pl. autogrammért, mert lehet megenne. Dale Crover-ből én semmit sem láttam, viszont dinamikusan és nagy erővel dobolt. Wino maga a doom metal egy személyben, rajta láttam még, hogy élvezi a zenét, sokszor fordult a többiek felé, ilyesmi, ja és játszott E-bow-on is (talán két vagy három számban).
Elementáris erejű koncert volt.
