Mick Harris egy élő legenda. Ott bábáskodott a grindcore stílus megszületésénél (még a grindcore kifejezés is tőle származik!), később sikeresen tolta ki John Zorn és Bill Laswell közreműködésével a jazz határait a Painkiller-ben. A 90-es évek közepe óta pedig saját kísérleti elektronikus zenéjével alkot újat, amit Scorn néven ad ki. Eredendően indusztriális zenének indult a Scorn (az Earache-s lemezekkel még képben vagyok), aztán elkezdett kísérletezni, most éppen minimal dub – trip hop stílusban nyomja állítólag (mondjuk azt, hogy minimalista és nihilista lassú zene), sajnos a köztes lemezeit nem ismerem, de a tavalyi Refuse: Start Fires tetszik (igaz, nagyon kell hozzá a hangulat). Egyértelmű volt, hogy meg kell nézni élőben.
A hajón tegnap volt a Kerekes Band lemezbemutatója is, emiatt 23-ra volt kiírva a kezdés, amiből persze semmi nem lett. Ez nem is lett volna baj, de le sem lehetett menni a koncertterembe vagy fél tizenkettőig, fent / kint meg hideg volt (jó, be lehetett volna ülni az étterembe, de ahhoz valahogy senkinek sem volt kedve). Mire leengedtek már állt a cucc jó része, és nem sokkal később Mick és Submerged állt be, ami azért volt vicces, mert pár Kerekes Band rajongó fülét fogva menekült, közben volt valami közjáték Submerged basszusgitárjával, ami nem tudom mi volt, de jól láthatóan szenvedett rajta a társaság egy darabig (végül hoztak egy másikat, ami rendesen működött). Aztán Cadik hozzá is kezdett a hangulat megteremtéséhez, ami szerintem elég jól sikerült: a Scorn-hoz illő track-eket játszott, úgy háromnegyed egy körül jött Mick Harris.
Hogy milyen a Scorn zenéje? Szerintem kb. ilyen, mint a képen.
Élőben meg még súlyosabb, sokkal súlyosabb, mint lemezen. Pár számcím, ami jellemzi a hangulatot: Look At That Bill, Shitwinds Acoming, Rained On Her Birthday. Olyan basszusokat lehetett hallani, amiket otthon sosem fogok tudni kihozni a cuccból a hangerőről nem is beszélve. Az alapok (ütemek és a mélyek egy része) gépről mentek, a többit viszont helyben hozta össze Mick. Durva volt a zene. A közönség jó része is csak nézett, azért páran bemozdultak. Volt egy csaj, aki az egyik hangfalhoz tapasztotta a fülét, és úgy hallgatott meg egy-két számot, fogalmam sincs hogyan bírta a hangerőt elviselni (vagyis vannak tippjeim ;)). Úgy telt el az egy óra, mintha egy pillanat lett volna, annyira belemerültem az őrlő és nyomasztó zenébe. Aztán vége lett, Mick-nek meg kiült az arcára a vigyor (furcsa volt). A többiek, meg a közönség nyomására eljátszott még egy dalt, aztán elhalkult a zene, óriási űrt hagyva maga után.
Submerged vagyis Kurt Gluck nevét én a tavalyi Blood Of Heroes project kapcsán ismertem meg, de ennél többet nem tudtam róla (azt a lemezt viszont imádom!). Az a baj, hogy annyi jó és érdekes zene van már a világon, aminek a rendes kiismeréséhez két élet sem elég. Szóval Submerged-re már nem maradt idő, de kíváncsian vártam az előadását (és bíztam benne, hogy előkerül egy-két track a BOH lemezről). Azt hittem, hogy Mick zárja majd az estét, de így, hogy Kurt zárta még jobb is volt, az Ő zenéje sokkal fogyaszthatóbb: gyorsabb, keményebb és változatosabb, ami miatt felrázódott a közönség (sokan táncoltak, szinte mindenki bólogatott). Volt minden: drum and bass, breakcore, a Blood Of Heroes lemezről is voltak részletek. Ami érdekes volt, hogy rendes basszusgitáron hozta élőben az alapokat jó pár számban, ilyet én még nem láttam. Nekem a záró nóta tetszett a leginkább, de összességében is fasza volt! Kb. 1 órát játszott, de annyi elég is volt. Már szedem is lefelé a diszkográfiát.
Palotai szettje közben elindultam haza, bár azt hiszem az agyam már korábban kikapcsolt. Egy élmény volt az este! Ma pedig God Is An Astronaut, remélhetőleg jó kis levezetése lesz ennek a három napnak, plusz remélhetőleg addigra nagyjából képbe kerülök. Viszlát ott meg a legközelebbi Welcome to The Jungle bulin!
