.jpg)
Mivel nagyon el vagyok maradva a koncert memoirok írásával ezért csak röviden. Először is, a rózsaszín Born to Late Saint Vitus pólónál metálabb dolog egyszerűen nincs. Alap, hogy az van rajtam, miközben ezt írom.
Wall Of Sleep: voltak már jobbak is, talán túl korai volt az időpont. Viszont a 30 percnyi játékidő szégyen…
Sunday Fury: róluk inkább nem írok semmit. Számomra a Shapat Terror mellet ők a másik itthoni „nem értem miért kéne szeretni” zenekar, amelyik jokerként egy csomó nagyobb zenekar előtt ott van.
Magma Rise: nekem túl hosszú volt, annyira, hogy ki is jöttünk. Amúgy meg nagyon jó lenne már egy lemez ettől a felállástól.
Saint Vitus: az egyik legjobb doom koncert volt, amin eddig voltam. Egyszerűen a legjobb számaikat játszották (pont annyit, hogy ne legyen unalmas), az előadás 100 pontos volt (legalábbis ehhez a zenéhez, ilyen idős emberektől) a hangulat pedig tökéletes (amit elősegítette a lemezminőségű megszólalás). Amikre külön emlékszem: a dobos nagyon lelkesen játszott, tökéletes ellentéte volt Mark Adams-nek, aki a semmibe meredve egy-két ritka bólogatástól eltekintve úgy állt ott, mint egy szobor. Winoról is lehet újat mondani: gitár nélkül kicsit elveszett volt az instrumentális részeknél, csak bámult, mint borjú az új kapura, de egy idő után bemelegedett vagy megjött a kedve, mert a vége felé már bólogatott. Dave Chandler pedig amilyen viccesen néz ki annyira jó frontember: Ő konferált és remekül beleélte magát a számokba és előadta a szövegeket. Az új lemez számai remekül illeszkedtek a régiek közé, sőt egy-két új nóta még jobban is szólt koncerten, mint a régi klasszikusok. Persze, hogy a Born To Late volt az est fémpontya, amiből fel is idézem a kedvenc soraim zárásként:
I’ll never be like you, and I don’t want to be like you!
