Koncertnapló

A Thorn From Earth kezdett. Meglepően jól szóltak, nem is tudom mikor hallottam így megszólalni a Dürer kistermében magyar zenekart. Összesen 3 szám fért az időbe. Sokkal jobbak voltak, mint a Shrinebuilder előtt, engem most teljesen meggyőztek. Egyedül az énekes nem tetszett, de Ő csak erre az egy bulira ugrott be. Esélyes, hogy a szeptemberi koncertjükre is elmegyek.

A Wasted Struggle szerintem nem igazán illet ide, két szám után ki is mentem. Úgyis láttam már őket párszor, meg hát nem is a kedvenceim.

Na, a helyzet a következő. A Tombs első lemezét nagyon szeretem, elég korrekt, kicsit keserves sludge doom hallható rajta. De az új lemezüket (a Paths Of Totality-t) az istennek sem tudtam megszeretni, pedig sokat próbálkoztam vele. Ehhez képest ez volt az egyik legnyomasztóbb koncert, amin eddig voltam, pedig a program szinte teljes egészében a már említett lemezre épült. Csak úgy áramlott a fojtott, sötét, sivár hangulat. Szinte tapintható volt az elkeseredettség és kilátástalanság. Na, persze ehhez az is kellett, hogy úgy szólaljanak meg, ahogyan még senki ebben a teremben: abszolút tökéletesen vagyis hangosan, arányosan. Talán csak úgy lehetett volna fokozni a zene, ha szürkületben játszanak a ködben valami nyitott helyen, esetleg egy templomban. Különösebb színpadi látványosság nem volt, csak a négy hétköznapi kinézetű zenész, akik hangszereikre borulva nyomasztottak. Nagyon durva koncert volt. Világos, hogy ezek után max hangerőn, sötétben újra próbálkozom a Paths Of Totality-vel.

A the Secret (amit korábban jobban is vártam, mint a Tombs koncertet), hasonlóan kellemes, napfényes zenét játszik, igazi reményt adó muzsikát. Összesen talán 35 percet ha játszottak, szünet nélkül, csak egy „köszönjük szépen mindenkinek” volt közbevetve. A két zenekar között az a legnagyobb különbség, hogy amíg a Tombs passzívan közvetíti a reményvesztettség érzetét, addig a Secret bele is őrül ebbe. Persze zeneileg nem sok közük van egymáshoz. Koncertjüket az új lemez három lassabb, sludges-osabb tétele határozta meg: ezzel kezdtek, fejezték be a műsort és közép tájt is volt egy, „pihentetés” gyanánt. Köztes részt meg a „sztenderd Secret dalok”, vagyis nagyon zajos, káoszba hajló hardcore tételek adták. Nem szóltak annyira jól, mint a Tombs és néha a mikrofon is begerjedt, de bőven élvezhető volt a koncert. Ha fokozni nem is tudták a Tombs koncert élményt, lezárásnak tökéletes volt.

Az pedig, hogy erre a két zenekarra ekkora igény van (teltház volt), valahol jelzi, hogy ez a világ valahol nagyon el van baszva. :)

Szóval, a Sziget 3-dik napja kötelező volt. A programom alapvetően a Haunted és a Deftones koncertek köré szerveződött, szerencsére akadtak más érdekes bulik, sőt, ütközés miatt a minimal zene királyáról Trentemoller-ről még így is le kellett mondanom, de utólag nem sajnálok semmit, mert zenei szempontból legjobb Sziget nap volt, amin az elmúlt 10 évben voltam.

Igyekeztem kiérni, hogy jobban körbenézzek világossal, de ez nem jött össze, így Szabó Balázs Bandája koncerttel kezdtem rögtön a belépés után az MR2 színpadon (ami kb. akkora volt, mint a metál színpad 5 éve). A magukat folk-funk-nak nevező zenekarról hamar kiderült, hogy nem nekem lett kitalálva, de végül is érdekes volt (egyébként inkább folk-pop), mert tényleg az volt, hogy a népzenére játszottak rá könnyű zenei hangszerekkel vagy fordítva, de nem volt ízléstelen. Azt mondjuk nem igazán értem, mi szükség van basszusgitárra és nagybőgőre is egyszerre

A Turbo koncertjét kezdetben sokkal kevesebben nézték, mint Balázsékat. Na, de miért kell rögtön a legjobb számmal kezdeni (Crystal Valley)? Ilyenkor a hangzás még messze nincs a toppon és így rendszerint az első egy-két dal nem az igazi. Szépen lassan szállingóztak az emberek és ezzel párhuzamosan a hangzás is javult (a végére jobban is szóltak, mint bármi szerdán). A közönség sajnos végig passzív maradt, de mellettem ugráló holland kollégáknak nagyon bejött a koncert (bár amilyen állapotban voltak, egy Uhrin Benedek is ezt a hatást érte volna erre). Jöttek sorba a remek Turbo dalok: Neon Spines, Magnet, Liquid Silver, Liberator, Heavyweight Promisses, One More Time Tonight (többire nem emlékszem). A kiírásnak megfelelően, pontosan 17:45-kor befejezték a műsort, pedig elnéztem volna őket még jó darabig

A következő-kötelező program a Skunk Anansie volt a nagyszínpadon. Igazából sosem ismertem őket rendesen, mert nem volt rá idő, mindig volt más, amire jobban rá voltam kattanva, de a terv már jó pár éve megvan. A kiállásuk és a hozzáállásuk miatt Anglia legszimpatikusabb rock zenekarának tartom őket, úgyhogy éppen itt volt az ideje, hogy megigyuk a pertut. Hát, leesett az állam. Az nyilvánvaló, hogy ez volt a legjobb Sziget nagyszínpados koncert, amit eddig láttam, de esélyes, hogy „nagyobb kaliberű” rock zenekarok közül is ez volt a csúcs. A zene jobb volt, mint vártam (néhol lazább alteres, néhol RATM keménységű rock egy klasszikus fekete hangú énekesnővel). A megjelenésük eleve érdekes, a gitáros kopasz és küllemre bármelyik skinhead csoport próbaidő nélkül bevenné, a raszta, fekete basszusgitáros reggae zenésznek is elmenne, a dobos tarajban idézte a punkot, de a lényeg a fekete énekesnő, a kopasz Skin. Csillogó, fekete overallban nyomta, eleinte tollak is díszítették a nyakát, de ettől pár szám után megszabadult, ahogyan a magassarkút is leváltotta egy Martensre. De a külseje nem is fontos, mert olyan vehemenciával énekelt és adta elő a dalokat, hogy azt tanítani kéne (naná, hogy lemezminőségben szóltak), többek között többször beugrott a tömegbe, egyszer még járt is a tömeg tetején! Az egyik szexista számban kikezdett az egyik operatőrrel: felhúzta a pólóját és megnyalta(?) egy másik dalban szimplán a tökeire lépett. Elképesztő energia volt a nőben, ha nem produkálta magát, akkor futkosott összevissza éneklés közben, látszott rajta, hogy nem viccel. Áprilisban azt írtam, hogy Julie Christmas a kedvenc énekesnőmé vált, hát elég hamar letaszították a trónról (bár ketten is lehetnek ott, nem?). Szóval Skin egymagában bőven eladta a koncertet, ha ez nem lett volna elég, volt elég speckó lámpa fal volt a zenekar mögött, szóval abszolút volt mit nézni. Nagyon sajnáltam, hogy 55 perc után ott kellett őket hagynom a Haunted kezdése miatt, de legközelebb (már felkészültebben) biztos, hogy a Skunk Anansie-t nézem bármi ellenében.

A Haunted eleinte nagyon jól szólt, aztán az Unseen tiszta gitáros kezdése után pedig jobban, mint lemezen. Nem tudom, hogy ezt, hogy sikerült összehozni, de ilyen hangzás ritkán van fesztiválon, meg úgy általában. Így borítékolható volt, hogy jó lesz, de még annál is jobb volt! Ez annak is köszönhető, hogy a legjobb helyen álltam, a színpadtól kb. 5-6 méterre, teljesen beláttam az egészet kényelmesen. Bár Dolving most nem feszült annyira az energiától, mint régebben (lenőtt hajával, hosszú szakállal úgy nézett ki, mint egy hajléktalan), de jól hozta az új lemez tiszta témáit, és sokat kommunikált a közönséggel, konkrét személyekkel :) pl. egyik gyerek beüvöltötte, hogy Azfeszt, erre megkérdezte tőle, hogy hogy tetszik a mostani koncert a tavalyival összehasonlítva, de több ilyen is volt. Ami még nekem meglepő volt, hogy Anders Björler mennyire lefogyott. Remélem nem beteg, így viszont egyszerű volt megkülönböztetni az ikreket, mert basszusgitáros Jonas viszont ugyanúgy nézett ki, mint 10 éve (mondjuk koncerten egyébként is egyszerűbb a helyzet). A hangulat a kezdetektől fogva jó volt, bár eleinte kevesebben nézték őket, de a végére rendesen megtelt a színpad előtti tér (volt circle pit is). Megvolt a kellő hangulat, a szikra. Úgy ment el a 65 perc, mint, ha 5 lett volna. Ilyesmiket játszottak: Never Better, No Ghost, Unseen, Catch 22, DOA, The Drowning, Dark Intensions, Bury Your Dead, 99, the Premonition, the Flood, de persze még volt jó pár dal. Nehezen tudom leírni, hogy miért volt jó a koncert, de aki volt már jó buliban, az tudja milyen, és ez pont olyan volt. Az év fesztivál koncertje.

A Deftones precízen 20:30-kor kezdett. Kijöttek és szépen belekezdtek a koncertbe (konkrétabban a Diamond Eyes címadójába), meglepetésre Chino tökéletesen énekelt, pedig a netes videók alapján nem mindig nyújt ilyen jó teljesítményt. Még annyit, hogy a középső kontrollokat fedő rámpák nagyon nagy ötlet, mert Chino rendszerint ezekről énekelt és így látta mindenki. Sajnos a hangzás nem volt toppon: halk volt a koncert és aránytalan, mert a bőgő elnyomta a gitárt. Így persze kiderült, hogy Sergio Vega mekkora basszer, csak erre kevesen voltak kíváncsiak. Ha már így belelendültem, írok a többiekről is. Frank Delgado DJ, billentyűs jelenléte továbbra is rejtély számomra, lemezen 10-dalból 1-ben hallani, hogy csinál valamit, koncerten meg egyben sem, de szerintem színpadon sem volt folyamatosan, de legalábbis jó pár dalban üresen állt a pult. Abe Cunigham az egyik legjobb dobos a szakmában, hihetetlen lendületet, húzást ad a daloknak a dobolásával. Ki maradt ki? Ja igen, Stephen Carpenter, akiből nem láttam semmit, és alig hallottam. Kb. 20 számot játszottak a White Pony-ra épülő műsorban. Ami meglepett, hogy Maynard James Keeenan nélkül is élvezhetően adták elő a Passengert. Eleinte féltem kicsit, hogy a sok elszállós rész miatt esetleg unalomba fullad a koncert, de végig fenntartották a figyelmet, közönség sem akart folyamatosan ugrálni. Jó volt.

Utána még átmentem Prodigy-re csak a vicc kedvéért (pont a Smack My Bitch Up ment), hogy elmondhassam 20 év múlva, én olyanon is voltam, de egy szám elég is volt.

Korrekt nap volt, ami abszolút megérte az árát.

Utoljára pont 5 éve voltam Szigeten. Hát azóta nagyon sokat fejlődött a hely, nyilván. Felesleges is lenne felsorolni minden újítást, egy dolog maradt változatlan: a szar hangzás. Na jó, azért nem minden esetben. Viszont, az idén bevezetett kártyás fizetéstől eleinte féltem és kicseszésnek tartottam a látogatókkal szemben (egy újabb sorban állási kötelezettség), de a fizetés annyira gördülékenyen és gyorsan ment ezzel, hogy a kocsmákban a sorban állás ideje jól érezhetően csökkent. Még valami, a 18 év felettiek kaptak egy karszalagot, hogy vehetnek cigit és alkoholt, ennek nagyon örültem, ugyanakkor nem értem, miért nem az kisebbség (vagyis a 18 év alattiak) kapják a karszalagot...

A Flogging Molly-ra értünk be. Ha, a Rise Against nem az én zeném, akkor ez nem az én zeném a négyzeten. Ír kocsma dalok punk előadásban. Mondjuk buli zenének jó, de mint zene és koncert 1 szám után unható.

A Rise Against koncertjében az tetszett, hogy nem volt semmilyen plusz látványelem, mégis sikerült az óriási színpadon helytállni és mozgalmas, lendületes koncertet adni. Meg aztán az is egy király érzés, amikor egyszer 5000 ember énekli körülöttünk a szövegeket. A gitárost nem lehetett hallani, ami elég egészségtelen egy rock zenekar esetében, főleg egy ekkora színpadon, ilyen kaliber mellett. Az együtt éneklős, óóó-zós refrénektől én rosszul vagyok. Kb. felénél ott is hagytam őket.

A Within Temptation engem annak idején Sharon csodálatos hangjának köszönhetően megvett kilóra. Nem vagyok különösebben büszke arra, hogy szeretem őket (szimfonikus, szintis rock zene, pfúj!), de sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni, egyszerűen annyira tetszik a nő hangja, valószínűleg bármilyen stílusú zenekarban énekelne tetszene. Azért rendszeresen nem hallgatom őket, de néha lemegy egy-két számuk. Meglepve láttam, hogy a szintén óriási (10 éve a nagyszínpad volt ekkora) metal / rock nagyszínpadon milyen komoly színpadképet alakítottak ki a hollandok: a szintis meg a dobos 2 méter magasan a színpad sarkaiban foglalt helyet, ahova lépcsőn lehetett felmenni és a két emelvényt rámpa kötötte össze, erre kedvük szerint mászkáltak fel a gitárosok és az énekesnő. A háttérben óriási kivetítőn az alap Windows 7 háttér, na jó, azt az első szám felénél sikerült felváltani a koncerthez kapcsolódó videóval. A színpad többi részét vásznakkal takarták el. A kiírt időpontban el is kezdték a koncertet, a gitárokból (a szólókat leszámítva) természetesen nem lehetett hallani semmit, ami a koncert végéig meg is maradt, viszont a többi hangszer szépen szólt és egyre arányosabban. Mivel lemezen is csak jelzés értékű hangerővel szólnak gitárok így különösebben nem zavart a dolog, úgyis az énekesnő volt a lényeg, aki élőben is szépen énekelt. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy Robert Westerholt gitárost leszámítva a zenészek elég jellegtelen figurák. Az mondjuk vicces volt, amikor a Keith Caputos szám előtt sikerült belezavarodnia a konferálásba, ugyanis Keith idén nyártól nőként éli az életét, míg a WT-vel egy kvázi szerelmes dalt énekelt még fel pár éve (egyébként Keith -újabban Mina- a kivetítőn nyomta). Nekem tetszett a koncert, igaz az is elég lett volna, ha a nő egy magában ad szóló estet, mondjuk a klippes, sláger számokkal nem lehet tévedni. Mindenki azt magyarázza a Sziget kapcsán, hogy mennyi a külföldi, na ezen a koncerten ez abszolút érezhető volt, ugyanis akármerre fordultam mindenhol hollandok voltak. KUT!

A Motörhead az a zenekar, aminek, ha az ember egyetlen számát hallotta, akkor mind a 300-at hallotta, ugyanez igaz a koncertre, láttál belőle 2 percet, az olyan, mintha 120 lett volna, annyira izgalmas az egész. Azért több, mint egy órán át néztük őket, de ez nekem egy életre elég volt, bármekkora legenda is ez a zenekar. Ők viszont korrekten szóltak, csak halkan.

A Suicidal Tendencies olyan antihangzást mutatott be, hogy azt öröm volt hallani, pláne nézni a közjátékot a hangmérnök és feldühödött közönség között, persze a szimpatikus fiatalember csípőből középső ujját mutatta mindenkinek. Nem lehetett hallani a gitárokat, halk volt az egész, összevissza verődött a csarnokban a hang, nem lehetett érteni azt sem, amikor Mike Muir a számok között beszélt. Nagyon rossz volt, pedig a zenekar nagyon jó kedvűen, sokat mozogva zenélt. A néger bőgősről meg eszembe jutott minden idők legjobb és mindenkinek kötelező South Park része.

A következő, szomorú pop reménység, Hurts persze tökéletesen szólt, de akkora tömeg nézte őket, hogy mi egy idő után kimentünk, mert nem bírtuk a nyomást, egyébként nem volt rossz.

Ezek után szépen aprólékosan bejártuk a helyszínt. Végül a Spektrum színpadon a Grand Mexical Warlock-kal búcsúztunk a Sziget első napjától. Őket a második koncertjükön láttam először és utoljára. Hát kicsit megváltozott azóta a helyzet, abszolút felnőttek a feladathoz. Mondjuk nagyon rétegzett, összetett zenét játszanak, ami nem feltétlenül koncertre való, de kihozták belőle a maximumot és persze jól is szóltak!

Már alig várom a Haunted / Deftones duót pénteken!

Jövő hét szerdán  (17-én)  last minute jelleggel Unexpect koncert lesz a hajó teraszán, 500 a beugró és lesz még egy csomó magyar zenekar.

- Örülünk Vincent?

- Egy faszt Jules, aznap lesz a Tombs / The Secret koncert a Dürerben.

- Puska kellett volna bazd meg!

- Megmasszíroznád a lábát egy férfinak is?

Mielőtt elfelejteném. Ilyenen is voltam! Jó volt, tetszett. A hangzás korrekt volt, a számok jók voltak, a zenekar meg az egyik legjobb koncert banda itthon. Röviden ennyi.

Főleg fesztivál koncertekre megyek ebben a hónapban, előreláthatólag ezekre:

2011.08.05 - Turbo (ZP) (Number One kedvenc itthoni zenekar.)

2011.08.10 - Motörhead, Rise Against, Within Temptation (Sziget) (Kísérőként veszek részt ezen az eseményen, bár a Motörhead pipa lesz.)

2011.08.12 - Deftones, Haunted (Sziget) (Nem is tudom, hogy melyik zenekart várom jobban.)

2011.08.17 - Tombs, The Secret (Dürer) (Tombs első lemeze alap, nem?)

2011.08.18 - Hexvessel, Void Of Voices (ambient psychedelic folk, miért ne?)

2011.08.26 - VHK (SZIN) (Ez még eléggé kérdéses, de Boli jelenléte miatt nagyon menni kéne, esetleg valami Szeged környéki bicikli túrával egybekötni vagy ilyesmi.)

@update: Biciklitúra? LOL. Ebből az utolsó koncertből nem lett semmi, természetesen.

Alcím: miért nem megyek többet a Gödörbe koncertre. 

Most taglalhatnám, hogy mennyien voltak és mennyire mindegy volt a közönség jó részének, hogy mi megy a színpadon, de ez nem lényeges. Az viszont igen, hogy a főzenekar még hajnali 1-kor sem volt a színpadon. Oké, megértem én, hogy ingyenes koncert és minél később kezdődik, annál többet fogyaszt a díszes közönség, csak ez kicseszés azokkal az emberekkel, akik a zene és a zenekar miatt mentek oda. Azt mondanom sem kell, hogy Paizs Miklós hangszerarzenáljából semmit se lehetett hallani, míg az ének és a dob túl hangos volt. Fél óra után hulla fáradtan inkább otthagytuk az egészet. Majd a VHK / Korai koncerten!

A japán Boris-ról mindent elmond, hogy idén(!) csak négy lemezt adtak ki (eddig), pontosabban: a popos New Album-ot, a stoner rock Heavy Rocks-ot (amilyen címmel már adtak ki egyszer egy tényleg zseniális lemezt) és az elektronikus, kísérletezős Attetion Please-t, plusz volt egy kollaboráns lemezük Merbow-val Klatter címen. Ezek után mit várjak a Boris koncerttől? Kb. az benne a jó, hogy bármit várhatok, mert olyan rész is tutira lesz. Egyébként az a vicces, hogy általában élvezhető is, amibe a banda belenyúl (na jó, azért a New Album japán popja túlzás).

Sajnos nem volt előzenekar, pedig nem ártott volna valaki aki bemelegíti a közönséget. Nagyon kevesen voltunk (legfeljebb 100 ember), ugyanakkor az is csoda, hogy ennyien ismerik őket. A koncert a nagy teremben volt, ahol kényelmesen elfért a zenekar minden cucca, a közönség kis létszáma viszont nagyon feltűnő volt (hiába volt itt több Red Sparowes tag is).

Kb. negyed 10-kor kezdett a banda pár stoneres témával, ha jól emlékszem az új Heavy Rocks-ról voltak dalok (pl. Riot Sugar), ekkor volt a klipes Statement is a 2008-as Smile-ról. Aztán szépen átmentünk popba az Attention Please címadó dalával, amit a Hope követett, ha minden igaz. Nagyjából eddig tudom a dalokat, az biztos, hogy volt még a Pink, az Aileron (na ez nem hiányzott, a maga 12 percével unalmas volt) és az "igazi" Heavy Rocks-ról az 1970. De volt még legalább 5-6 dal, mert közel 90 percen játszottak. Ebben belefért egy jó durva droneozás (gondolom a Dronevil egy részlete), meg egy elég súlyos, gitárgerjesztős noise téma is, ahogy illik. Ebből is látszik, hogy a koncert pont olyan eklektikus volt, mint a zenekar lemezei. A zenészek is érdekesek voltak, fekete egyen ingben lépett fel a társaság. A dobos Atsuo minden barom hard rock dobos látvány klisét hozott, ráadásul a stoner számokban hujjogatott is. Wata, a gitáros lány az élő példa arra, hogy egy nő is tud ízlésesen szólózni, a másik gitáros, Michio Kurihara viszont akár Wata apja is lehetne,fejre kinéz vagy 50-nek. A színpad középen Takeshi állt egy kétnyakú hangszerrel, ami félig basszusgitár volt, félig elektromos gitár, a szimplább számoknál basszusgitárként használta, a zajosabb dolgokhoz, meg harmadik elektromos gitárként (olyankor nagyon durván szólt a zenekar). Plusz látványként nagyon sok füstöt fújtak a színpadra, Takeshi és Atsuo szinte folyamatosan "ködben" játszott, ami azért elég jól nézett ki.

Végére kicsit lefáradtam, de összességében jól éreztem magam. A Boris nem lett nagy kedvencem, de pár év múlva szívesen megnézném őket újra, mert szórakoztatóak.

A Red Sparowest még az első lemezükkel ismertem meg, amikor az angol Terrorizer oda- és vissza volt az At The Soundless Dawntól. Azóta sok minden történt (én pl. teljesen elfelejtettem őket, miután Josh Graham kiszállt), úgyhogy lényegében a koncert hírére kezdtem el őket újra hallgatni. Számomra az volt a legmeglepőbb a koncertben, hogy teljesen lekötötték a figyelmem (nem úgy, mint a Mono), nem foglalkoztam mással, csak a zenével és a koncerttel. A másik, ami eszembe jutott, hogy élőben még szebb, a zenéjük. Ez hülyén néz ki leírva, de ez van. Van valami megfoghatatlan szépség a zenéjükben, ami a sajátjuk (meg talán az elkeseredettség is), ami megkülönbözteti őket a stílus többi zenekarától és ez élőben még jobban érvényesült, talán mert a zenészek a megfelelő hozzáállással és kellő alázattal zenéltek vagy nem tudom. Durván 60 percet játszottak, 10 számmal, egyre javuló hangzással. Volt vetítés is, bár sokat nem tett hozzá az estéhez. Öten voltak színpadon, néha három gitár is megszólalt, amikor a basszusgitáros (Greg Burns) leült a pedal steel gitár elé, akkor a billentyűs / gitáros (Andy Arahood) vette át a basszusgitárt. Az utolsó két szám előtt Bryant Clifford Meyer (ex-Isis, rá sem lehetett ismerni) megköszönte a közönségnek a részvételt és az utolsó turné állomás lévén a kísérő csapatnak is köszönetet mondott. Ha jól emlékszem az első lemezes Alone And Unaware, The Landscape Was Transformed In Front Of Our Eyesszal búcsúztak. Nekem tetszett az előadás, teljesen más volt, mint mondjuk GIAA, de nem volt rosszabb, szívesen megnézem őket legközelebb is.

A japán Monohoz már volt szerencsém, így rájuk annyira nem voltam kíváncsi. Az a gond, hogy koncertjük élvezetéhez kell egy fajta hangulat, ami most nem volt meg. Így bár egy csomó olyan számot játszottak, amit én is szeretek (pl. Ashes In The Snow, The Flames Beyond The Cold Mountain), én egy idő után ráuntam az előadásra. Egyébként sokkal kevesebben voltak, mint legutóbb és kevesebben, mint a Red Sparowes-ön. Ez abból a szempontból jó volt, hogy legalább látni lehetett valamit a két ülő gitárosból. De egyébként nem volt rossz a koncert, csak nekem a Red Sparowes után nem adott semmit. Őket egy normális ülős(!) bulin nézném meg végre. 

Át kell gondolnom a zenéről, a súlyos zenéről és a koncertetkről alkotott eddigi véleményem.