Az In Flames tinédzserkorom egyik meghatározó zenekara volt. A Clayman-t, a Colony-t és a Reroute To Remain-t előre-hátra kívülről fújtam. A Soundtrack To Your Escape-pel nem tudtam mit kezdeni és most sem igazán értem, hogy akkor ezt most mért. Azóta eltelt 7-8 év és szépen csendben az In Flames-ből egy kellemes emlék lett. Jó indulattal sem mondanám, hogy aktívan hallgatom őket, de pl. az új lemezük viszonylag sokszor lement az azt megelőzőhöz képest (ami szintén egy „érdekes” lemez volt). Utoljára a Szigeten láttam őket 2004-ben, akkor nagyon leszerepeltek. Mikor kiderült, hogy idén újra jönnek elgondolkodtam, hogy végül is sosem láttam őket úgy, ahogy szerettem volna, ráadásul az új lemezük is vállalható kategória, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem őket. Én örültem annak, hogy nem a Pecsában volt megtartva a koncert, mert a Wigwam kevésbé személytelen hely.
Kb. nyolcra értünk oda, már akkor is elég sokan voltak, aggódtam is, hogy majd nem lesz értelmes helyünk, de végül is ezzel nem volt probléma (vajon a középen lévő padokat mért nem szedték ki?). A Noctiferia a „kétszer is letagadom” kategóriájú zenekar. Ötlettelen, unalmas és álmosító volt a hosszúra nyúlt koncertjük. Az a vicc, hogy 6-7 éve is pont ugyanezt gondoltam róluk.
Az In Flames szinte pontosan háromnegyed 10-kor kezdett, rögtön az új lemez első három dalával. Ahol mi álltunk ott a gitárok elég furán szóltak és a basszus, meg a dob eléggé előtérben volt, de a koncert előrehaladtával szépen rendeződött a hangzás. Sajnos még a Trigger-nél sem szólt olyan jól a koncert, de a Colony már teljesen rendben volt. A Swim volt a kedvenc dalom éveken keresztül az In Flames-től és 2002 óta nem játszották turnékon, így már emiatt az egy dal miatt is megérte elmenni (egyébként nem volt akkora szám élőben). Majd pedig a Whoracle-s Hive jött, amit ugyan nem szeretek azon a lemezen, de nem gondoltam volna, hogy ilyeneket is játszanak manapság. Ezek után újra a „modern” In Flames daloké volt a főszerep Különösen örültem az Insipid 2000 feltűnésének, ahogy az Only For The Weak és a Cloud Connected is beindult a bólogatás egyből. Szerintem a Sense Of Purpose dalai élőben sem működtek, nekem legalábbis nem tetszettek, ahogy a Sountrack-es The Quiet Place sem, aminél kb. bármi jobb az előtte lévő lemezről. Bár sokan kiabáltak be nótákat (pl. Episode 666, amit én is szívesen meghallgattam volna), de Anders kijelentette, hogy 10 zseniális lemezük van már és higgyük el, egyik dal jobb, mint a másik, de kénytelenek pár dalt otthon hagyni, különben három napos lenne a koncert, amit Björn már nem bírna ki. Szóval Clutch sapkás és fejű Anders végig stand up-olta az estét, ami külön meglepetés volt, ahhoz képest, hogy milyen flegma szokott lenni, de az igazi meglepetés volt, hogy egész jól énekelt, nyoma sem volt a korábbi erőlködésnek és nyávogásnak. Láthatóan a zenészek örültek, hogy végre klubban játszanak és nem egy hatalmas csarnokban, a színpadon is folyamatosan jó kedv uralkodott. Ami még érdekes volt, hogy az új gitáros mennyire alárendelt szerepet kapott, minden fontos részt és szólót Björn Gelotte játszott, akinek a hangszere is hangosabb volt. Egyébként hoztak magukkal elég speckó ropbotlámákat és lámpa falakat, amiket folyamatosan használtak, pl. Colony alatt nagyon jól nézett ki a vörös színpad.
Röviden úgy foglalnám össze a vasárnap estét, hogy nem ez volt az év koncertje, nem volt semmi különös, mégis nagyon sajnálnám, ha kihagytam volna. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a távolról hasonló zenében induló Raunchy Hegyaljás koncertje összehasonlíthatatlanul jobb volt ennél.
