Barn Owl-hoz nekem semmi hangulatom nem volt, ennek ellenére többé-kevésbé lekötötték a figyelmem, bár sokkal jobb lett volna ülve. Plusz a fekete-fehér vetítés nem tett hozzá semmit, inkább elvett.
Az OM viszont életem egyik nagy élményét adta. Három éve vártam erre a koncertre, nem hiába.
Először talán a száraz tények. Hét számot játszottak bő 80 percben (ami 30-nak tűnt), köztük a korábbi legnagyobb kedvencemet, a Gebel Barkal-t is (mostanában a Bedouin’s Vigil a favorit), de volt még az Bhima’s theme, a Meditation is a Practice of death, a Cremation ghat első és második része, a Rays of the sun / To The Shrinebuilder és egy zseniális új számot, aminek Sinai a címe. A Sinai alapján nagyon valószínű, hogy az Advaitic Songs az évlemeze lesz. Ezek a számok lemezen maximum 50 percet tesznek ki, ebből látszik, hogy jól elnyújtva, jammelősen adták elő őket. Hárman voltak: Al Cisneros a bőgőre borulva egy másik világba meredve énekelt, Emil Amos energikusan és látványosan dobolt, talán Ő volt a leginkább ezen a földön és Őket egészítette ki Robert Lowe éneke, billentyű, gitár és elektromos tanpura játéka, aki Alhez hasonlóan transzban volt. Tökéletesen szóltak, óriási erővel, hangosan, de mégis tisztán.
Arról pedig nehéz lesz írni, hogy milyen is volt a koncert, inkább volt ez egy szertartás vagy rituálé (pedig csak egy szimpla koncert volt). A zene mélyen megérintette az embert, és elvitte egy másik világba. Nem tudok még egy olyan zenekart, ami élőben ilyen erős hipnotikus, meditatív és eksztatikus hatással lenne az emberre. Ahogy azt sem tudom, hogy hogyan fogalmazzam ezt meg értelmesen. Sok-sok OM koncertet akarok átélni!
