Előző bejegyzésben azt írtam, hogy nehezen szorongatja meg idén bármi az OEF-es Nasum koncertet, hát itt van rögtön a kihívó a bécsi Refused képében. Ez tökéletes volt. A nyári félbeszakadt Nova Rockos móka után annyira nem vártam ezt a koncertet (pláne előtte nap volt a Nasum), mint illett volna. Ráadásul volt egy kisebb bécsi közjáték, mert sikerült egy híddal tovább menni, mint kellett. Na, mindegy.
A Terrible Feelings annyira nem volt terrible, de azért lemezen nem is különösebben izgalmas, indie rock keveredik a punk rockkal, de kevés a megjegyezhető téma. A koncerten viszont az énekesnő a fenekén vitte a produkciót.
A Refused színpadát egy hatalmas molinó takarta el, ami persze leesett, amint beindult a koncert stílszerűen Shape Of Punk To Come-mal. A zenekaron abszolút nem látszott, hogy ez most itt az utol$ó lehető$ég, megkockáztatom, ennél jobbak 98-ban sem voltak. A The apollo programme was a hoax-ot leszámítva teljes egészében elnyomták a 90-es évek legjobb lemezét, sőt a Songs to Fan the Flames of Discontent-ről is volt a zseniális Rahter Be Dead, a titkos favorit Life Support Addiciton és még két dal, amikér’ nem dobban olyan nagyot a kicsi szívem (Coup D’état és Hook Line And Sinker). A két gitáros sokkal jobban beleélte magát a zenébe, mint Nova rockon (elengedték magukat). Dennis pedig szimpatikus volt, jól konferált és érdekes megjegyzései voltak (nekem tetszett, hogy azt mondta, hogy inkább a Terrible Feelings cuccait vegyük, mert ők a jövő). Ami még fontos, hogy a bécsi közönség kitett magáért rendesen, nem tudom láttam-e valaha ekkora bemozdulást náluk. Szóval a hangulat maximális volt, a zenekar jól szólt, a szett remek és az előadás is tökéletes volt, mi kell még?
Ha koncert lennék, csak ilyen akarnék lenni. Az év legjobb bulija volt. (Sőt, az életem koncertjei panteonban is helyet kap).
