Koncertnapló

Íme.

Október első szombatján volt Jarboe a Rocktogonban, ahol már megint előlem vitték el a Neurosis / Jarboe CD-t, pont úgy, mint a múltkori koncerten. Nem volt rendes zenekar, csak Jarboe és egy zongorista lány, aki besegített néha az éneklésbe. Voltak Swans átiratok, meg saját témák. Azt kell mondjam, hogy eléggé jó volt. Kár, hogy csak 50 perc volt (és nem lehetett leülni)

Nem sokkal később volt az Anathema, talán a rákövetkező kedden. Az előzenekar elég érdektelen volt, de a nevük legalább jó (Dog Called Ego). Az Anathema egész jó lett volna, ha nem játszik ilyen sokat. Én fele ennyi számmal elégedett lettem volna, így viszont unalmas lett a végére. Ja, és nem volt Fine Day To Exit-es dal, pedig nekem az a lemez jelenti az Anathema csúcsát. Meglepő volt, hogy milyen sokan voltak, tele volt a hajó. Ennél már csak kedves rokonaim jelenléte volt meglepőbb, akikre egyáltalán nem számítottam, de nagyon jól tették, hogy eljöttek!

Aztán pár héttel később volt a Rage tribute a Dürerben. Jó volt, mint szokott.

A forradalmat Sinisterrel ünnepeltem 23-án. Nem volt rossz, de lehetett volna jobb is: kevesen voltak (tiszta szégyen ez a metal underground ebben az országban), sok új nóta volt a nekem kevésbé bejövős új lemezről. Azt ennyi, az előzenekarokra nem véletlenül nem emlékszem.

Nem sokkal eztán volt az Architects koncert, ami annyira volt izgalmas, hogy így utólag nem is emlékszem rá. Persze az új lemezük is elég unalmas lett és azt turnéztatták. Amire emlékszem, hogy éppen eleget játszottak és tele voltak molinókkal. Az előzenekaraik közül a Heights-től vártam többet, de sajnos csalódást jelentettek élőben, pedig lemezen egész hallgathatóak voltak az angolok.

Ebben a hónapban követtem el az év tévedését is: nem voltam ott a Dead Can Dance-n az Arénában, miközben az Anastasis az év (egyik) lemeze.

Előző bejegyzésben azt írtam, hogy nehezen szorongatja meg idén bármi az OEF-es Nasum koncertet, hát itt van rögtön a kihívó a bécsi Refused képében. Ez tökéletes volt. A nyári félbeszakadt Nova Rockos móka után annyira nem vártam ezt a koncertet (pláne előtte nap volt a Nasum), mint illett volna. Ráadásul volt egy kisebb bécsi közjáték, mert sikerült egy híddal tovább menni, mint kellett. Na, mindegy.

A Terrible Feelings annyira nem volt terrible, de azért lemezen nem is különösebben izgalmas, indie rock keveredik a punk rockkal, de kevés a megjegyezhető téma. A koncerten viszont az énekesnő a fenekén vitte a produkciót.

A Refused színpadát egy hatalmas molinó takarta el, ami persze leesett, amint beindult a koncert stílszerűen Shape Of Punk To Come-mal. A zenekaron abszolút nem látszott, hogy ez most itt az utol$ó lehető$ég, megkockáztatom, ennél jobbak 98-ban sem voltak. A The apollo programme was a hoax-ot leszámítva teljes egészében elnyomták a 90-es évek legjobb lemezét, sőt a Songs to Fan the Flames of Discontent-ről is volt a zseniális Rahter Be Dead, a titkos favorit Life Support Addiciton és még két dal, amikér’ nem dobban olyan nagyot a kicsi szívem (Coup D’état és Hook Line And Sinker). A két gitáros sokkal jobban beleélte magát a zenébe, mint Nova rockon (elengedték magukat). Dennis pedig szimpatikus volt, jól konferált és érdekes megjegyzései voltak (nekem tetszett, hogy azt mondta, hogy inkább a Terrible Feelings cuccait vegyük, mert ők a jövő). Ami még fontos, hogy a bécsi közönség kitett magáért rendesen, nem tudom láttam-e valaha ekkora bemozdulást náluk. Szóval a hangulat maximális volt, a zenekar jól szólt, a szett remek és az előadás is tökéletes volt, mi kell még?

Ha koncert lennék, csak ilyen akarnék lenni. Az év legjobb bulija volt. (Sőt, az életem koncertjei panteonban is helyet kap).

Lett egy kis időm, úgyhogy most aztán bepótolok mindent!

2012.07.30. – Red Fang (nagy Dürer)

Az előzenekarokat nem néztük meg, mert hatalmas tömeg volt. Vajon ez a hatalmas hype miért alakult ki az amúgy nem nagy kaland Red Fang körül? Csak a videóikra tudok tippelni, mert a zenéjük alapján nem indokolt ez az ismertség. Ja, egyébként koncerten sem voltak különösen izgalmasak. Nem voltak rosszak, de olyan „hú de jók” sem. Pedig tök jól szóltak. Ráadásul szerintem nagyon elhúzták a koncertet, mondjuk 4 számmal kevesebb lett volna, lehet, hogy sokkal jobban tetszik. Összességében csak egy pipa volt ez a koncert, legközelebb én nem megyek. Itthon minimum 5 stoner zenekart tudok, amelyik koncerten és lemezen is sokkal jobb.

2012.09.03. – Immolation (Yuk)

A Yuk a Facebook eseménynél azt írta, hogy 9-kor kezdenek az amerikaiak. Nagy szerencse, hogy 8:45-re odaértem, mert éppen az első számot játszották már Ross Dolanék. Na, most a Close To a World Below kezdése a leggonoszabb és legpokolibb szám kezdés, amit valaha metal zenekar írt, legalábbis szerintem. Ezt a dalt vagy legalább az elejét már majdnem 10 éve szeretném hallani élőben, természetesen azt késtem le, az utolsó taktusokra értem be. A másik király dolog, amit most megtapasztaltam, hogy milyen a Yukban hátul állni. Hát jó szar. Tényleg nem látsz semmit. Úgyhogy mikor már éppen azon voltam, hogy lefejelem a mellettem lévő falat, felszabadult egy hely oldalt a padon, úgyhogy felállta rá. Onnan a „magasból” egyből látni lehetett mindent Steve Shalaty dobost leszámítva (aki jól elbújt a cinjei között). Aztán, szépen lassan el is múlt az idegességem, mert a koncert szimplán tökéletes volt. Bár a zenekar ereje lemezen szépen csökken, de minden albumra összehoznak két-három átlagfeletti számot és koncerteken ezekből válogatnak. Mivel nem ittam semmit, így pontosan emlékszem a dalokra: Close To A World Below, Swarm Of Terror, Father You’re Not a Father, Into Everlasting Fire, Majesty And Decay, Glorius Epoch, Den Of Thieves, Unholy Cult, Under The Supreme, What They Bring, Dawn Of Possesion. Ebbe a listába nem lehet belekötni. Lehet bármilyen szar a hangzás vagy szar a közönség ilyen dalokkal már eleve eldöntött a csata kimenetele. De, a hangzás teljesen oké, a közönség meg korrekt volt. Szóval egyenlőre ez volt az év death metal koncertje. Szeretem, hogy Ross Dolan szerényen konferál. Robert Vigna játéka pedig amilyen kegyetlen annyira látványos.

Kifelé jövet egyik ismerősöm kérdezte: Marduk? Ugyan már.

2012.09.18. Om (kis Dürer)

Ahhoz képest, hogy egy-két éve még olyan elérhetetlennek tűnt az Om koncert, idén kétszer is átélhettem az élményt. Ugyanakkor a bécsi OM sokkal nagyobb hatással volt rám, ott ideálisabbak voltak a körülmények egy ilyen utazáshoz. Lényegében annak kapcsán már mindent leírtam magáról az élményről, amiért ez kevesebb volt: nem szólt olyan jól, így nem volt olyan komoly hatása a zenének és a levegőtlen helyszín is rontott sokat az élményen. Továbbá, kevesebb számot játszottak és rövidebb volt a játékidő: alig egy óra. Ja, és a bemelegítő DJ iPod nagyon nem ide illő zenéket játszott, azért az sokat hozzá tett volna, ha nem trip-hop szól a zenekar előtt. Az viszont meglepett, hogy milyen sokan voltak, szerintem többen, mint Bécsben. Azért nagyon kíváncsi lennék egyszer, milyen az OM mondjuk egy templomban vagy zsinagógában.

2012.09.30. – Nasum, Black Breath, Freedom is a lie

Csak röviden mert egyszer lesz egy hosszabb megemlékezés a OEF-es Nasum koncertről (az a része pont készen van a naplóbejegyzésnek, csak a többi nem). Tehát Freedom is a lie teljesen jó volt, szurkolok nekik, hogy komolyabb sikereket is elérjenek. A Black Breath nem az én zeném így egy szám elég is volt.

A Nasum nekem nagyon tetszett, az OEF-es jobb volt ugyan (de ott olyanok voltak a körülmények, hogy azzal a koncerttel nem igazán veszi idén más fel a versenyt). A zenekar mindent beleadott, jól bemozogták a színpadot, Keijo jól konferált és pont eleget játszottak. A közönség rendesen lefagyott a zenétől, alig volt valami mozgás, de lehet, hogy csak mindenki inkább nagyon figyelt, elvégre ez volt az utolsó lehetőség a Nasum lecsekkolására.  A zenekar a Deepest Hole-lal zárt, ami éppen 8 éve a kedvenc Nasum számom. Köszönöm szépen! A szervezőknek meg hatalmas pacsi, hogy elhozták őket. Még annyit, hogy a koncert után sokat beszélgettem Jesper-rel a Burst-ről, egyenlőre ők nem gondolkodnak visszatérésben. Pedig kéne!

Nem felejtettem el írni a memoirokat, csak ide nem pakolgattam őket ki, na de majd most megtörik a jég!

Annó a hét koncertje díjat egyértelműen a Graf Orlock kapta. Sajnos nagyon kevesen voltunk 20-25 ember, mondjuk nem is egy túlságosan ismert banda a Graf Orlock. Így viszont a zenekari cuccot nem rakták fel a színpadra, helyette a színpad elé helyezték el. Mivel kevesen voltunk így ez nem jelentett problémát, viszont bensőségesebb hangulat alakult ki.

A PFAt láttam már párszor, általában jók. Most is tetszett az előadásuk. Igazából sok mindent nem tudok leírni róluk. Veszprém punk. Ja, és splitjük borítóját imádom:

A Graf Orlock-ot nagyon megszerettem a koncert előtt. Filmes témájú grindcore-juk nem csak a témaválasztás és a sok intro miatt érdekes (de a Los Angeles EP ebből a szempontból is isten), de zene is elég változatos, sok a megjegyezhető téma, ritmus és groove a zenéjükben. Kb. 30 perces koncertjük végig tetszett, jól szóltak, jó számokat játszottak és jó erőszakosan nyomták.  Kár, hogy ilyen kevesen voltak rajtuk, simán jobb volt, mint a Wormrot vagy a Fuck The Facts.

Az Aesthetic Perfection-re kíváncsi voltam. De minek? A zene sem jött be (pedig lemezen van egy-két jó daluk) és az előadás sem tetszett. Számomra azt a hatást keltette, mintha egy tag a Village People-ból gárda ruhában nyomná az egyre melegebb indusztriált.

Az már önmagában csoda, hogy a Sleep újra ad koncerteket, az is elképzelhetetlen volt, hogy átjöjjenek Európába, az pedig a most sem hiszem el, hogy Budapesten is voltak. Nekem a Sleep jelenti a doom metal és stoner rock alfa és omegáját, a Dopesmoker pedig minden idők egyik legjobb lemeze. A Sleep egykori koncertjeiről ennyit lehetett tudni: „It’s massive, never seen anything like it”. Olyan is volt!

A Storm Of Light-ról mindent leírhatnék, amit az októberi koncertjük kapcsán megtettem már, úgyhogy nem ismétlem magam, annyi különbség volt, hogy eggyel kevesebb számot játszottak és a vetítés nem volt annyira durva. Itt jó kis bemelegítés volt, ott pedig egy nagyon jó levezetés.

A Sleep átszerelése közben a Carl Sagan-féle Cosmos: A Personal Voyage dokumentum sorozat második részéből ment le kb. félóra, amennyire szürreálisnak tűnt a szamurájrákok evolúcióját hallgatni, utólag annyira illett is oda. Aztán szépen lassan felsétált a tagok és belekezdtek a Dopesmoker kezdő taktusaiba. Nagyon masszívan (ugye!), súlyosan és sűrűn szóltak, úgy, ahogy még nem hallottam zenekart megszólalni. Matt Pike vagy három erősítőn játszott egyszerre, de Al Cisneros (nem gondoltam volna, hogy 2 héttel az Om után újra láthatom) basszusa is be volt dugva egy gitárerősítőbe. A Dopesmoker kb ~20 percet játszottak a Proceeds The Weedian kórus végéig, mint egy jelezve, hogy a karaván megérkezett. Ezután sorra jöttek a Holy Mountain zseniális dalai: a címadó, a Dragonaut, Aquarian és a From Beyond, eljátszották a csak koncertfelvételről ismerős Sonic Titant is, majd a Dopesmoker egy másik ~ negyed órás részével zártak, amivel a karaván tovább állt. Jammelősen, sok improvizálással adták elő a dalokat, körülbelül másfél órás volt a koncert. A nagy kérdés az volt, hogy Jason Roeder, hogyan helyettesíti Chris Hakiust, mert a Sleepben hatalmas szerepe van az ütemeknek és a doboknak, de Jason remekül megoldott mindent. A koncert közben a háttérben az univerzumról, asztronautákról, pszcihedelikus növényekről és az űrbe szálló sárkányról (Dragounaut) vetítettek, ami tökéletesen illeszkedett a koncert utaztató hangulatához. Ami pedig olyan volt, mint amikor végtelen univerzumokban termesztik az isteni növényeket amelyek felett sárkányokon repülnek a mariunaták, akik elhagyván a földet a végtelenbe tartanak a  bong-karaván előtt amely a szentföldön át halad. A hatás kicsit hasonlított az OM koncertéjez, hasonlóan hipnotikus volt, ugyanakkor pszichedelikusabb és sokkal kevésbé spirituális, viszont sokkal-sokkal súlyosabb.